15. fejezet

Elment

Meghoztam a következő részt, remélem tetszik! Elhatároztam, hogy ezentúl rövidebb részeket hozok de egy héten nem csak egyet, hanem mondjuk 2-őt 3-at. (Vagy legalábbis megpróbálok) Még ilyen itt nem volt, hogy komikat kértem, de most bevezetem :D, 3 komi után jön a következő (illetve szavazhatsz is oldalt <----, a szavazást részenként fogom frissíteni! ) ! Szavazzatok és iratkozzatok fel rendszeres olvasónak!

- Kérem, menjenek, ki de nagyon gyorsan! –jött be az orvos, két nővérrel. Kimentünk és az ablakon keresztül néztük, hogy mi fog történni. Az orvos és a nővérek elkezdték őt ismét újraéleszteni, amikor egyszer Kate oldalra döntötte a fejét és nyitva volt a szeme, a szája olyan volt mintha halványan mosolyogna. Én is visszamosolyogtam rá miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ekkor az orvos megfogta a fejét és maga felé fordította, és lecsukta a szemét, a kezeit a mellkasára tette és a gépet kikapcsolta. Majd kijött a kórteremből.
- Sajnálom fiúk. Rengeteg vért vesztett és a szervezete feladta a küzdelmet. De tudnotok kell ő egy nagyon erős lány volt. Őszinte részvétem. –közölte a tényeket, mi? Mi az, hogy volt? Majd keresztülnéztünk az ablakon, éppen a nővér takarta őt le egy kék lepedővel.
- Ne, ne, ne! –csóváltam a fejemet és zokogásban törtem ki. –Ez nem lehet! Nem hallhatott meg! –és leültem a mellettem levő székre és az arcomat a kezeimbe temettem. Egyszer éreztem, hogy valaki átkarol. Louis ült mellettem és az ő szeméből is folytak a könnyek.
- Hidd el, ő már egy sokkal jobb helyen van. Ahol nincsenek betegségek, fájdalmak, sértések és remélhetőleg őrült rajongók. –és ekkor épp halványan elmosolyodott. –Hidd el egy nagyon jó ember vigyáz rá, aki tudja mi a helyes és mi nem.
- Mikor lettél te ilyen bölcs?
- Az idő megedzett! –tette a mellkasára a kezét és éppen hogy elmosolyodott.
- Igazad lehet Lou, de már most nagyon hiányzik! –és ismét kitört belőlem.
- Tudom öcsi, tudom. De menjünk haza jó? –húzott fel Lou

Otthon csak meredten bámultunk a tv-re, ültünk a kanapén. A lányok teljesen kiborultak. Vörösre sírták a szemüket. Ugyanúgy ahogyan mi is. Niall is furcsa volt csak ült a tányérja fölött és hozzá sem nyúlt a kajához.
- Ez tök gáz! Olyan szomorú vagyok, hogy még enni sem tudok! –vágott durcás fejet, és mi akaratlanul is elmosolyodtunk ezen.
- Annyira furcsa, hogy Kate nincs itt. –sóhajtott El majd Loui ölébe hajtotta a fejét.
- Igen, ha itt lenne, tuti nem hagyná, hogy csak így üljünk. Biztos kitalált volna valamit, hogy hová mehettünk volna. – helyeselt Zayn.
- Az anyja szörnyen kibukott rám, amiért nem vigyáztam rá és idejön, vagyis UK-be. –bambult még mindig maga elé Liam.
- De hát mi itt vagyunk LA-ben ő meg akkor.. –kezdett bele Niall.
- Igen, haza kell mennünk úgyis, gondolom ott lesz a temetés. - mondta Liam, amikor megcsörrent a telefonom. A doki hívott.
- Haló? Igen, én vagyok. Persze. Jó. Rendben. Természetesen. Köszönöm. Viszont hallásra. - majd letettem a telefont. –Még ma be kell mennünk a cuccaiért a kórházba.
- Jó akkor, menjünk pakolni. –állt fel Zayn és megindult a szobája felé, követtük őt és elkezdtünk pakolni.
*temetés végén*
Már csak 5-en maradtunk ott és bámultuk a sírt, amit koszorúk díszítettek, soha életemben nem láttam még ennyit koszorút egy helyen.
- Hogyan fogjuk kibírni nélküle? –tette fel a kérdést Liam.
- Sehogy. –válaszoltuk mindannyian egyszerre.
- Soha nem gondoltam volna, hogy itt fogok állni a sírjánál 18 évesen és bámulom, és azt kívánom, hogy ez bárcsak egy álom lenne. –csorgott végig egy könny az arcán.
- Szerintem senki nem gondolta volna. –szólalt meg Lou.
- Menjünk haza jó? Itt olyan ijesztő! –nézett körbe Niall.
- De én nem bírom őt itt hagyni! –ingatta meg a fejét Liam.
- Öhm, bocs, hogy ezt mondom, de a sírásók már elmentek és én nem akarom kihantolni! Különben is a hova tennénk? –majd ekkor akaratlanul is elmosolyodtunk és megöleltük egymást.
- Menjünk haza. –karoltam át Liam-et és megindultunk a kocsi felé.

Egy hét telt el Kate temetése óta, és mi nem csináltunk ez alatt semmit sem. A koncerteket lemondtuk, egyikőnk se volt olyan állapotban, hogy végig tudjuk csinálni. Egésznap csak ültünk a kanapén és bámultuk a tévét.
- Na, jó elég lesz ebből! –ugrott fel a kanapéról Daniell. –Egésznap csak ültök és bámuljátok a szappanoperákat! Tudom, hogy hiányzik Kate, ahogyan nekem is! De nem ülhetünk itt egész nap! Fel kell állnotok, ennetek kell, és vissza kell rázódnunk a régi kerékvágásba! Nekem is nagyon hiányzik, elvesztettem az egyik legjobb barátnőm! De életünk végéig nem sírhatunk miatta! Különben is láttátok őt valaha is sírni? –majd itt várt egy kicsit, hogy mit szólunk, Liam feltette a kezét. –Jó te más vagy. –legyintett és ránk nézett, igaza volt, soha nem láttuk őt sírni. –Na, látjátok, ő mindig jókedvű volt. És azt sem hagyná, hogy sírjatok, ráadásul pont miatta! –majd ekkor halványan elmosolyodtunk –na, látjátok! És nem megyünk el valahova? Egész héten nem csináltunk semmit sem.
- Igazad van, össze kell szednünk magunkat. –állt fel Liam és megölelte a barátnőkét. –De mégis hova menjünk? –ráncolta össze a szemöldökét és ránk nézett, Niall-től egy igazán egyhangú választ kaptunk.
- Kajálni!! –üvöltötte mi meg elnevettük magunkat.
- Rendben akkor menjünk kajálni! –pattantam fel és elindultam az ajtófele, de El visszarántott.
- Így én 100%, hogy nem mutatkozok veled! Gyorsan menj átöltözni!
- Igenis! –tisztelegtem előtte majd elröhögtük magunkat. Igaz, hogy Kate nincs itt, és nagyon hiányzik, de végre össze kellett szednünk magunkat. Beléptem a szobámba és egy nagyon ismerős hangot hallottam.
- Harry! Harry! –szólongatott egy lány én meg csak forgolódtam, hogy megnézzem, kilehet az. –Harry! –hallottam újra meg a hangot és…